Address

Ráth György utca 1/B Budapest Hungary 1123

Contact

Sudár Györgyi

sudar.gyorgyi@gmail.com

+36 20 773 8823

©2018 BY SUDART COACHING. PROUDLY CREATED WITH WIX.COM

Ha keresed az utad

May 3, 2016

Mindannyian a helyünket keressük a világban. Egy olyan világban, ami állandóan rohan, ahol nap mint nap rengeteg impulzus ér minket, és a lehetőségek olykor szorongatóan határtalannak tűnnek. 


 

Mint borsó és a héja

 

Azt a közeget, ami körülvesz és átölel, azt a társat, akivel kiegészítjük egymást, olyan barátokat, akikkel befejezzük egymás mondatát. És a helyünket keressük akkor is, amikor pályát választunk, vagy módosítunk, amikor egy új munkahely, egy vállalkozás, vagy kihívás reményében megválunk biztonságos és kényelmes pozíciónktól, és elindulunk felfedezni, mi rejlik bennünk. És akkor is, amikor harminc felé közeledve már komolyabb kérdések kezdenek bennünket foglalkoztatni, és már nem azt kérdezzük, hogy mit akarunk az élettől,  hanem lassan az kezd bennünket érdekelni, hogy az élet mit akar tőlünk, és mi dolgunk ebben a világban. Amikor már nem elég a jó fizetés, és a kényelmes iroda, amikor valami többet szeretnénk kihozni magunkból, értéket teremteni, hozzátenni valamit a világhoz, és megtalálni a szenvedélyt a munkában is. Amikor olyan minőségi, harmonikus életről álmodunk, ahol a munkánk nem akadályoz abban, hogy időnként lássuk a naplementét, vagy kifeküdjünk a rétre, és ne egy szürke irodába legyünk egész napra bezárva.

 

A gyerekkori álmoktól a valóságig

 

Bár valami égi sugallatra jómagam már gyerekkoromban tudtam, hogy pszichológus vagy (inkább és) újságíró szeretnék lenni, végül az én utam is kanyargósra sikerült, és bár néha még elkap a félelem és a megbánás az “elvesztegetett” évek miatt, valójában tudom, hogy minden pont úgy történt, ahogyan kellett. Jártam olyan főiskolára, ahol tíz tantárgyból talán egy, ha érdekelt, álltam tizenkét órákat eladóként, dolgoztam olyan cégeknek, amik kizsigereltek, olyan kollégákkal, akik folyton azt lesték, hogy mikor gáncsolhatnak el, de út közben mindig találtam néhány értékes embert, és mindig tanultam valami újat.

EMLÉKSZEM ARRA AZ ELŐSZÖR CSAK ALATTOMOSAN, GYOMORTÁJÉKON MOCORGÓ ÉRZÉSRE, AMIT AZ ÖNAZONOSSÁG HIÁNYA OKOZOTT, ÉS AMI AZ ÉVEK ALATT EGYRE MÉLYEBB FÉLELEMMÉ NŐTTE KI MAGÁT. Partalannak éreztem a napjaimat, és egyre nyugtalanabban kerestem önmagam. És bár sodródtam, és belekaptam olyan dolgokba is, amiket aztán sosem fejeztem be, nem adtam fel, és töretlenül kerestem az utam. Tanultam lakberendezni, fényképezni, munka után cikkeket írtam, álmodoztam csokoládé manufaktúráról, kávézóról és saját könyvről is.

 

A nagy ugrás

 

Hét évvel ezelőtt, huszonhét évesen aztán rájöttem, hogy hiába hittem azt, hogy mennyi lehetőségem van, valójában már gyerekként is pontosan tudtam, hogy emberekkel és szavakkal kellene foglalkoznom. Azt hiszem nem volt bátorságom hallgatni arra a belső hangra, és sokszor szerettem volna egyszerűen csak valaki más lenni, valaki más életét élni. Időbe telt, míg bele tudtam állni a sorsomba, és ezt azóta is tanulom.

 

Összeszedtem minden bátorságom, és ugrottam. Bekötött szemmel, a semmibe. Az első évben két percenként akartam visszamenni alkalmazottnak. Hiányzott a közösség, az iroda, a fix fizetés, a keretek. Aztán lassan megszoktam, és megtanultam a kezembe venni az irányítást. A saját életem irányítását. Lassan építgettem a praxisomat, elkezdtem tanítani, tréningeket tartani, művészetterápiát, majd pszichológiát tanulni. És valahogy minden a helyére került. De legfőképpen én.

 

Tanulom magam

 

Nem mindig van időm mindenre, amit szeretnék, de annak, hogy a saját lábamon álljak, ára is van. Meg kellett tanulnom meghúzni a határaimat, nemet mondani, és ez a mai napig nem megy mindig úgy, ahogy szeretném. Nem vagyok szupernő, van, hogy elfáradok, de magam döntök a saját időmről, magamnak tűzök ki célokat, és magam építgetem az utat, amin aztán lépkedhetek. Ez nem mindenkinek való, és nem is gondolkodom úgy, hogy ez lenne az egyetlen üdvözítő út. Ha tudatosak vagyunk, és képesek vagyunk önazonosak maradni, akkor élhetünk kerek, teljes életet akkor is, ha történetesen egy multi alkalmazottai vagyunk, vagy ha az anyaságnak szenteljük az életünket. De nagyon fontos, hogy legyen valami az életünkben, amit szenvedéllyel csinálunk, még akkor is, ha az nem a munkánk. És ha arra vágyunk, hogy tegyünk valamit a világért, akkor ne legyünk restek elmenni önkénteskedni, vagy megtalálni a módját annak, hogy segíthessünk.

 

Rengeteg olyan emberrel találkozom, akik hozzám hasonlóan gondolkoznak, de az elképzeléseiket valamiért nem tudják tettekre váltani. Akik évek óta azon rágódnak, hogy nem elég jók, akik félnek elhagyni a biztos, de langyos életüket. Sokszor azért, mert nincs meg a “hívás”, mert nem tudják, mihez kezdjenek magukkal, mert nem találják az ügyüket. És sokszor azért, mert bár tudják, a félelem mégis legyűri őket. Sokszor a napok csak telnek, de nem változik semmi. Nem könnyű ebben a gyorsan változó világban tájékozódni, biztos pontokat találni, és bár sokszor érezhetjük úgy, hogy az életünk felett nehezen tartjuk a kontrollt, igazából a biztonságot csak önmagunkban találhatjuk meg. Sokan elmennek a kiégésig, addig a pontig, amíg lelki és fizikai egészségük lesz a tét. Pedig mindig dönthetünk másképp is. És az utolsó pillanatig biztonságnak tűnhet az, ami valójában egy börtön.

 

Az a fránya félelem, az csak egy érzés

 

Szerintem az nem baj, ha félünk, de van egy pont (hogy hol, azt mindenki csak maga tudja), amin túl egyszerűen össze kell szedni a bátorságunkat, és elkezdeni olyan életet élni, amilyet szeretnénk. Van egy pont, amin túl már nincs min gondolkodni, hanem el kell indulni, és meg kell próbálni. Akármit. Valami mást. Mert ezen a ponton túl a stressz, az elégedetlenség, a boldogtalanság, a magunknak tett, de be nem váltott ígéretek és a fiókban piehnő álmok visszaütnek. Nincs tökéletes pillanat, nincs kockázatmentesség, nincs ígéret, és nincs garancia. Kényelmetlen lesz, és piszok nehéz. Bizonytalan, és félelmetes. Vagyis életszerű. De ha elég kitartóan próbálkozunk, akkor előbb-utóbb sikerülnie kell. És sokszor csak akkor jövünk rá, hogy mi való nekünk igazán, és mi nem, ha már a fejünk búbjáig benne vagyunk. A sikereim mögött nem csak a kitartásom, a támogatóim, a tehetségem, de a kudarcaim és a sikertelen próbálkozásaim is ott állnak.

 

Coachként az elmúlt években rengeteg útkeresővel dolgoztam, és bár a végső életcélt megtalálni azt hiszem hosszú és nehéz út, és talán nem is érdemes ilyen nagy kérdésekre ráfeszíteni magunkat.  Sokszor elég, ha megvan egy jó irány, és onnan minden alakul a maga útján. Nem látjuk be az egész utat, de nem is kell, majd út közben artikulálódik a lábunk alatt. Töretlenül hiszek abban, hogy soha nem késő újra kezdeni, irányt váltani. Az élet az elágazó ösvények kertje, ahol nincsenek rövid és királyi utak, de vannak érdekes kanyarok, inspiráló útelágazások, és vannak jelzőtáblák is, csak sokszor elfelejtjük leolvasni az üzenetüket. Önmagunkat keresni és megtalálni nem azt jelenti, hogy minden tapasztalatot és tudást oda kell dobni, és mindent előlről kezdeni. Az én olvasatomban munkahelyet, karriert, irány változtatni annyit jelent, hogy felnőtt, önismerettel rendelkező emberként újra gondoljuk hogy miért vagyunk itt, hol a helyünk, és miben igazán vagyunk jók. A felelősség – ahogyan az egészségünkért, a kapcsolatainkért, az életminőségünkért is – egyedül a miénk. Persze a nagy ugrás, a bátorságpróba után többnyire azért valami mégiscsak megtart.

 

És ahogy az ikonikus Zorba a görög című filmből is megtanultuk: kezdjünk el táncolni, a zene pedig majd megjön valahonnan.

 

 

Please reload

Our Recent Posts

Miért nem találod a hivatásod?

September 1, 2018

Tanácsok karrierváltáshoz

December 2, 2016

Patchwork karrier

October 15, 2016

1/1
Please reload

Tags

Please reload